72. fejezet - Baj, baj hátán!

*Bella*

Végül beadtam a derekam és hálásan elfogadtam a jegyet, ha már megvette. Felültünk a következő vonatra és az úton nem szólaltunk meg. Emily csak egy megállót ment úgyhogy le se ült. Az ablakon néztem ki, és az egyre elhaladó fákat néztem.

  -Hahóó. Ébredj. - rázogatott egy ismeretlen személy. Nem ismerem a hangját, de muszáj kinyitni a szemem. Kinyitottam. Fekete hajú srác volt, zöld szemekkel. Hmm..
  -Megjöttük? - ugrottam fel. Kicsit megijedtem hogy tovább vitt a vonat, de ez lehetetlen volt. -Hogy jutok a pálya udvarra?
  -Gyalog, vagy tömegközlekedéssel. De mivel én is arra megyek el is vihetlek akár. - mosolygott, majd felemelte a csomagomat.
  -Legalább valami jó is történik ma. - sóhajtottam és mosolyogva elfogadtam az ajánlatot. Elvettem a kezéből a csomagjaimat, majd az autójához vezetett. Beültem az anyósülésbe.
Megérkeztünk. A repülő 10 percen belül indul.

Fájó szívvel álltam sorba, hogy fel tudjak szállni a repülőre. Végre sorra kerültem. Odaadtam a jegyet amit nagyi megrendelt nekem és felszálltam. Már majdnem leültem a helyemre mikor megszólalt a telefonom. Olyan személy hívott akire nem számítottam. Felejteni akartam, Őt és a múltat.. mindent.
  -Louis? - kérdeztem félénken.
  -Hol vagy Bella? - kérdezte tiszta aggódó hangon. Mi a fene? Louis felhívott és megkérdezte hol vagyok.
  -Ömm.. úton vagyok? - kérdeztem egy apró iróniával a hangomban. De tényleg: hát nem irónikus? Felhívott pedig tudja hol vagyok.
  -Meddig maradsz? - kérdezte egyhangúan. Minden szava fájt. Fáj, hogy úgy is meg fogom bántani. Az is fáj, hogy semmi sem a régi. Fáj, hogy mellette lehetnék de itt vagyok.. miket beszélek? Felejtenem kell.. az fáj, hogy nem tudok felejteni..
   -Hiányzom? - nyögtem ki döcögősen ezt az egy szót. Titkon reméltem, hogy a válasz igen lesz, de felkészültem arra is, hogy azt mondja "remélem minél tovább maradsz, annál jobb nekem". De nem így tett...
  -Hát nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni.. Csak épp nem akarok. Igen Bella hiányzol. - mondta már egy cseppet megkönnyebbülve. Nem akartam hinni a fülemnek. Mozdulatlanul álltam és az előttem ülő anyukát néztem, aki viszonozta ezt és az újságot az ölében pihentette amit eddig olvasott.
  -Több száz mérföldre leszek tőled pontosan fél perc múlva. Kitalálhattad volna ezt két órával ezelőtt is. - mondtam kicsit, nem túl kedvesen. Szerettem őt, szerettem minden porcikáját.
  -Háromszáz mérföldre. Tudom soknak tűnik de, vannak autók, repülők és vonatok is, de ha nincs más, akár el is sétálhatok hozzád. Veled akarok lenni. Veled, és most rögtön. Szállj le a repülőről. - mondta a szavak között apró szünetekkel. Ez egy igazán romantikus pillanat lehetett volna ha nem szólok be neki.
  -Mi? - kérdeztem ijedten.
  -Bella hiányzol. Minden hiányzik: az együtt töltött percek, az ölelések, a csókok. Minden porcikád. Nekem te kellesz! Bella én már rég megbocsájtottam neked, csak te túl makacs voltál, hogy ezt észrevedd, és minden döntésed.. például Dieppe is, fájt. De leginkább az fájt, hogy itt hagytál. És ha most nem szállsz kénytelen vagyok utánad menni. - mondta el a szívhez szóló beszédét. Ennyi kellett. Felkaptam a csomagom és a kijárat felé rohantam. Az utolsó másodpercben löktem félre a stewardess-t, és ugrottam le a 2 méter magasban lévő repülőről. Nem repült még,csak a lépcsőt húzták fel. Berohantam a pályaudvarra majd újra a fülemhez emeltem a telefont.
  -Leszálltam. - mondtam mintha ez tök természetes lenne. Louis pár másodpercig csendben volt majd halkan nevetett egyet.
  -Ne mozdulj. - rakta le a telefont. Nem mintha amúgy elmentem volna. Azt se tudom hogy jutnék el innen. Na mindegy. Besétáltam a Wc-be és kiválasztottam a számomra legtisztább kabint. Az akasztóra tettem a táskámat, ami túl nehéz volt így feldőlt. Szenvedtem vele egy kicsit majd arra kaptam hogy mindjárt be fogok pisilni. Kopogtak az ajtómon.
  -Foglalt. - mondtam egyszerűen. Igen ám: de a kopogás inkább átváltott dörömbölésre. -Mondom foglalt. - ordítottam el magam.
  -Jöjjön ki! - hangzott a másik oldalról. -Ez az én Wc-m.
Felnevettem majd miután elvégeztem a dolgom kisétáltam. Olyan "én nyertem vénasszony" nézést bocsájtottam a nyanya felé akiből sugárzott a rosszindulat. Leültem egy padra és ott vártam Louist.

Megérkezett. Félrelöktem a táskámat és sprintbe indultam meg felé. A nyakába ugrottam ő pedig átkulcsolta a kezét a hátam mögött. Annyira hiányzott. Odahajolt és megcsókolt. Felemeltem a lábaimat és a háta mögé kulcsoltam.
  -Szeretlek. - túrtam a hajába. Nem reagált semmit csak egy halk 'Tudom'-ot lökött oda. Láttam rajta, hogy valami baja van ezért rögtön kérdőre vontam. -Mi történt?
Lerakott a földre majd kéz a kézben sétáltunk a táskámért. Nem mondott semmit, egészen addig ameddig nem ültünk a kocsijába.
  -Allie kórházba került. - mondta fa arccal.

*Allie*

Sötétség. Ez az egyetlen szó ami eszembe juthat most. Nem érzek semmit, még a fájdalmat se ami belém hasított mikor az oldalamról belénk jött az a kocsi. Megrémültem ahogy láttam, hogy közeledik, de Ana már nem tudott félre állni így belénk jött. Nem hibáztatom érte. Mindenért csak magamat tudom hibáztatni.
Csipogást hallottam és hirtelen ott álltam a szoba közepén. Néztem ahogy a gépekből zsinorok sokasága kapcsolódik rá valamire. Illetve valakire. Ahogy követtem a tekintetemmel a zsinorokat megláttam magamat az ágyon.
Lehetséges ez? Miért fekszek ott és miért látom magamat? Ez lenne a vég?
A szemeimmel végig néztem magamon. Ott feküdtem, kifehéredett arccal, kezeim, lábaim gipszben voltak. Arcom tele volt karcolásokkal. Hirtelen kinyílt az ajtó. Zayn jött be lehajtott fejjel. Ahogy felnézett hirtelen azt hittem lát engem, de tévedtem mivel eljött mellettem. Mintha szellem lennék. Talán az is vagyok?
Szemei duzzadtak voltak és pirosak. Gondolom sírt. Oda akartam menni hozzá és átölelni őt, fülébe akartam súgni, hogy itt vagyok, nincs semmi baj, de akkor magamnak is hazudtam volna. Ő nem látott engem, csak én láttam és hallottam őt. Sóhajtott egy nagyot és az ágy mellett lévő székre rogyott.
  - Allie, kérlek kelj fel. - suttogta úgy, hogy éppen hogy meghallottam. Közelebb mentem és leültem az ágyra. Néztem az arcát. Megviselt volt. - Könyörgöm, nem hagyhatsz itt. Szükségem van rád. - kezdett el könnyezni. Ne, kérlek ne sírj. Ha te sírsz én is sírok. - Bella és Louis lassan itt lesznek. - suttogta. - Itt lesznek, nem felejtettek el, ahogy én se tudlak. Hiába vesztetted el a babát én ugyanúgy szeretlek. - mikor meghallotta a baba szót hirtelen a hasamhoz kaptam. Ő nincs már. És ez is az én hibám.
Hirtelen kinyílt az ajtó és Bella futott be az ágyhoz. Ahogy meglátott elkezdett hangosan sírni. Louis mondta, Zaynnek, hogy hagyjanak minket egyedül. Igen, talán erre volt szükség. Rég láttam Bellát, magammal foglalkoztam az elmúlt napokban, észre sem vettem, hogy milyen meggyötört lehet Louis miatt.
  - Allie ne hagyj itt kérlek. Előbb anya és Lia most meg te? Nem, ezt nem teheted velem. - sírt a testvérem. Nem szerettem sírni látni.
  - Nem hagylak itt. - mondtam ki hangosan, bár hiába, úgyse hallotta.
  - Szeretlek Allie. Te vagy a világon a legjobb testvér, ne hagyj magamra. Ébredj fel, tartunk csajos estéket, nézünk sírós filmeket, teletömjük magunkat fagyival, chips-el és minden hízlaló dologgal, megjavítjuk a kapcsolatunkat, csak ébredj fel. Minden rendben lesz. - simította meg az arcomat. Itt eltört a mécses, elsírtam magam. Már csak annyit láttam, hogy a mozdulatlan testem ellenére, a szememből egy könnycsepp csordul ki. Talán még van esélyem arra, hogy ismét velük lehessek.